Kaptam megint egy meghívót – igaz most a saját cégemtől, a saját szervezeti egységemtől – ami egy kis évértékelésre, majd állófogadásra invitál. Van egy étterem abban az utcában ahol dolgozom, iszonyatosan luxuskivitele van. Már a neve is sejteti az elegancia fokát: Rózsadomb étterem. Na ide fogunk menni, ha minden igaz.
Mint az egyik előző posztban említettem, színházban is voltunk, valami modernkori izét, Spiró György: Koccanás című darabját néztük meg. Jó volt, bár nekem egyhuzamban a felújított Meseautó és az Üvegtigris jutott eszembe, ugyanis onnan voltak a színészek. Ettől sem lettem nagy színházrajongó. (zárójeles megjegyzés: valami nagyságrendekkel jobb volt, mint III. Richárd)

Beoltattam magam H1N1 ellen, bár ez említést sem érdemel. Eléggé aggódtam, hogy semmiféle mellékhatást nem éreztem. Azt hitem minden nem kívánt mellékhatás egyszerre fog kijönni és rögtön meghalok. Megörültem amikor 2 nap múlva egy kicsit elkezdett fájni az oltás helye, akkor már tudtam, hogy túlélem.

Heni hősiesen volt egy egész napos túrán (Mikulás túra), kirándultak a Pilisben. Ha akar ír róla.
Hátha akar, meg felpakolhat képeket is az eseményről, mert én most csak maximum a macskáról tudok új fotót publikálni! :-)

Köztudott, hogy válság van. Abban az ágazatban, azon a piacon, ahol a cégem jelen van, szörnyű számok látnak napvilágot. Drasztikus visszaesés mindenütt, nagyarányú a keresletcsökkenés. Ebből adódnak a költségmegszorítások, létszámleépítések.  Ráadásul mindenki ezt a szektort hibáztatja a válság létrejöttéért. Pedig többféleképpen lehet ezt nézni. Igazán az adott évben nem az új kihelyezésekből lesz pénz, hanem a meglévő portfólió kamatozásából. Az pedig elég szép. Tehát pénz van ugyanannyi mint eddig volt. A hangsúly pedig az új ügyletek szerzéséről átfordult a meglévő portfólió stabilazására, javítására. Továbbá a hatékonyság növelésére. Amit legegyszerűbben a folyamatok felülvizsgálatával, átszervezéssel és az informatikai automatizmus növelésével lehet megtenni. Ami újabb leépítésekkel jár.
De hagyjuk a közgazdasági okfejtéseket, nem igazán erről és nem negatív dolgokat akartam írni. Hanem arról, hogy is jön ehhez az okfejtéshez a party. Ehhez vissza kell térnem a pénzre. Szóval az van, csak a cég nem szívesen mutatja meg ebben az általános helyzetben (ahogy már írtam főleg a szektort hibáztatják annak létrejöttéért), hogy van belőle ugyanannyi mint eddig volt. Ennek egyenes következménye, hogy nincsenek flancos partyk. Nincs félévi buli, nincs év végi party. Már tavaly is csak úgy volt, hogy zsíros kenyeret adtak enni (a füstüvegre kiírt nagynevű catering cég által szállított étel helyett). Idén még ez sincs, egyszerűen semmi sincs. Egyszer egy fél mondatban nyilatkozott valamelyik felső vezető, hogy idén nem lesz, egyebekben nem közöltek semmit.

Ezért úgy döntöttem, hogy ahova hívnak a partnercégek én bizony elmegyek. Pótolandó a saját cégem által hanyagolt karácsonyi partyt. Eddig két helyre hívtak: egy borházba vacsorára és egy szállodába jubileumot ünnepelni.
Mindkettő hétköznap este volt. Egyikre lehetett párt vinni, a másikra nem.

A borház igazán érdekes hely volt, nem is tudtam, hogy van ilyen. Nekem tetszett, bár kissé visszásnak tartottam azt a nagy flancolást ebben a helyzetben. Lajsz András keverte a koktélt, flamenco táncosok léptek fel, külön bőrfoteles szivarszoba állt a rendelekezésünkre és a catering olyan isteni volt, hogy a Gundel és Madeira óta nem is ettem ilyen jót! Persze egy kicsit a szemem előtt lebegett, hogy mi mennyi pénzt fizetünk ki nekik (rajtam fut keresztül minden számlájuk), de hamar túltettem magam a lelkiismereti kérdéseken. Végülis az én cégem is ezt csinálja. Sajnos hamar el kellett jönnünk, mert Henner nem volt jól.
A party másik érdekes momentuma az volt, hogy megtudtam mi az a business formal. Nem tudjátok? Elárulom: egy öltözködési forma. Ráírták a meghívóra, hogy mi az elvárt viselet. Akit érdekel a téma, itt olvashat róla bővebben.

A másik rendezvényt az Intercontinetálban tartották. Már jártam ott egyszer. Akkor is az volt a véleményem mint most: a múlt egy darabja, tipikus, kommunizmus 40 évéből itt maradt luxusszálloda. Persze sokat csiszoltak rajta, belülről nagyon szép és elegáns, de kívülről az a barna üveg, hát nem a legelegánsabb, legmodernebb. Félre ne értésetek, a régi, a patinásat is szeretem, a modern, üvegcsodákat meg még jobban, de pont ezzel a 40-50 évvel ezelőtti darabbal nem tudok mit kezdeni.
De nem a külső a lényeg, hanem az emberek és a körítés, amivel nem volt semmi baj.  Sőt, a barna üvegből a kilátás a kivilágított Lánchídra és a Várra számomra a világ egyik leggyönyörűbb panorámája.
Itt nem volt előírva az öltözködés, viszont már rutinosan koncentráltam a dolgokra (fekete elegáns öltöny, fehér ing) és nem is tévedtem nagyot. Még a csokornyakkendő sem lett volna túlzás. Mindenki nagyon elegáns volt. Nem írták, hogy a pontos megjelenés elvárt, így késtem is jó sokat. Ami csak azért volt gáz, mert az eseményt egy zárt terembe tartották,  mindenféle beszéddel elegyítve (=halotti csönd volt odabent és ha valaki belépett minden tekitnett rászegeződött). Így egy picit ciki volt a helyemre hosztesz által bekísérődni jó pár perccel a kezdés után! :-) A körítés borzasztóan elegáns volt: damasztabrosz, székszoknya, székmasni, 3 kristály pohár, élő virág az asztalon, neved kinyomtatva, stb., stb.
Azt hittem a késéssel megúszom az unalmas részt és rá is térhetünk a lényegre: a vacsorára és a beszélgetésre. Hát tévedtem. A beszédeknek valóban hamarosan vége lett, azonban egy 2 órás komolyzenei blokk következett. Ki nem lehetett menni (zárva volt az ajtó), inni, enni nem kaptál, ülni meg egyenesen kelett. Szóval komoly ára volt ennek a vacsorának! :-)
Az egész napos munkától és a zenei büntetéstől kellően elfáradva gyorsan befaltam a parajos ágyon tálalt gyönyörű rózsaszínben pompázó lazacot, megint ellenálltam a  több (tíz)ezer forintos borok csábításának (kocsival voltam), ettem 3 féle desszeretet, váltottam 5 mondatot a vendéglátó cég azon tagjaival akivel nap-mint-nap levelezek, rávigyorogtam a 3-al felettem lévő főnökömre (a főnököm főnökének a főnökére), aki csodálkozott mit keresek én itt, ‘oszt húztam haza.
Látd Zsófi, nem csak tőletek megyek haza korán! :-)

Így mulat a magyar a válság éveiben, 2009 év végén.

Eltelt 2 hónap azóta, hogy hazajöttünk Madeiráról, összefoglalom mi történt azóta.

Most nem fogadott minket akkora meglepetés, mint tavaly nyaralásról hazaérkezve. ”Csak” 520 levelet kellett elolvasni és némelyikre érdemben reagálni, egyebekben normál módon ment a visszailleszkedési procedúra. Az élményeket is lassan feldolgoztuk, megkaptuk a képeket, videókat, mi is felraktuk az internetre a magunkéit. Szóval lassan lezárjuk a nyarat.

Munkahelyemen a csapatépítő tréning megrendezésével csak engem vártak, így rögtön ezzel kezdhettem: elmentünk a Sir Lancelottba hatalmasat enni, kardvívást és hastáncosnénit nézni. Még sohasem jártam ott, ezért nekem élmény volt.
Heni is volt csapatépítőn, bár kevébé izgalmason (pizza, bowling).

Voltunk a Fővárosi Nagycirkuszba a cipókkal és bográcsoltunk is. A Cirkuszban sem jártam soha, ezért az is élmény volt.

Néztünk élőben bajnoki kézilabdameccset és megkezdődtek a Bajnokok Ligája főtáblás küzdelmei is. Ez hozott az életünkbe némi utazást, igaz, csak ide Győrbe.

Röviden ennyi, az élet pörög tovább. Én épületet és főnököt váltottam, Henire is hamarosan ez vár. Már az új kollégáival, vezetőtársaival  volt nemrég csapatot építeni.

Utazni idén már nem tervezünk (kivéve karácsonykor Nyíregyházára), szabadidős programok közül pedig a színház/mozi duót választjuk. Ha lesz idő és érdemesnek találjuk, akkor írunk majd róluk.

Utolsó napunkon már érdemi dolgot nem lehetett csinálni. 11 felé jöttek értünk, nagyon már nem akartunk menni sehova. Bőséges reggeli (terasztól reggelizés közben az óceánt nézni és már reggel pezsgőt inni, hát hmmm), utána búcsú úszás és már mehettünk is pakolni. Gyorsan elröpítenek a reptérig, ahol baromi hosszú a sor. Professzionális idegenvezetőnk a legelején áll és mindenkinek segít akinek kell. Személyesen búcsúzik tőlünk – mi pedig megköszönjük a munkáját. És ez nem csak udvariassági gesztus, mert tényleg úgy gondoljuk, hogy nagyon profi volt. A legprofibb magyar idegenvezető akivel valaha is találkoztunk külföldön. Itt is volt malőr, a nyugati túrán elhagytuk valamelyik dzsekit, de úgy megoldotta a helyzetet, hogy szinte észre sem vettük.
Még van egy leheletnyi időnk, ami alatt megadatik az amiről itthonról csak az internetet bújva maximum álmodni lehet: a teraszról teljesen ingyen teljes pompájában meg lehet tekinteni a repülőteret! Nem kizárt, hogy már írtam a spotterkedésről, amit itt Madeirán a leszállópálya specialitása miatt különösen élvezetes megtenni. Van is egy honlapjuk, akit mélyebben érdekel a téma böngészgesse.
Az út eseménytelenül telik, talán én vagyok egy kicsit türelmetlen, mert nem tudok mit kezdeni azzal, hogy nem kell tennem semmit ahhoz, hogy hazajussak. Bécsbe késett 4 órát a csatlakozás, de valahogy azt is túléltük (éljenek a bécsi transzfer boltjai! magmnak jegyzet: legközelebb mindenképpen kell egy netbook az ilyen helyzetkre!.

Összességében Madeira nekem egy borzalmasan szimpatikus szigetnek tűnt. Nehezen mutatta meg magát, de talán ebben rejlett igazi ereje: nem akart marketingszigetnek látszani. Vannak helyek ahol mindent odavetnek a tömegturizmusnak és mindent szépnek és jónak akarnak láttatni. Madeira nem ilyen, nyíltan beszélnek a problémákról is, bár azt be kell ismerni, hogy abból kevés van. Nem sújtja (sújtotta) őket különösebb természeti katasztrófa, nincs kisebbségi kérdés, nincsenek határok szóval kevés olyan problémával kell megküzdeniük amivel a kontinensen lévő országoknak igen. Persze a turizmus érdekében egy jól körülhatárolt helyen mindent megtesznek, a kiszolgálás színvonala osztályon felüli! (szinte csak 4 és 5 csillagos szállodák vannak)
Számomra egy HOSSZÚTÁVON ÉLHETŐ, FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉST PRODUKÁLÓ, gyönyörű természeti kincsekkel felruházott szigetnek tűnt.

Ezekkel a szavakkal búcsúzunk Madeirától, ahova – bár kicsi az esély – mindenképpen érdemes lenne akár hosszabb időre is visszamenni.

Erről a napról az élménybeszámolót az előtte lévő nappal kell kezdeni
Talán még ki sem kötöttünk, máris megfogalmazódott bennünk az, hogy annyira jó érzés a tengeren hajókázni, hogy legszívesebben egy álló hétig ezt tennénk.
De már csak egy teljes nap volt hátra.
A vasárnap itt is olyan, mint máshol Nyugat-Európában: többnyire semmi nincs nyitva és kicsit lelassul az élet. Mi is kényelmesre fogjuk: bőséges reggeli, úszás, napozás, majd be a városba. Talán eddig nem esett szó róla, de többnyire tömegközlekedtünk. És azért tettük ezt, mert KÉNYELMESEN, EMBERI MÓDON és MEGFELELŐ ÁRON lehetett ezt tenni. Nem akarok itt bezzeg sorokat írni, de lám, kedves budapesti városvezetők van olyan város ahol meg meg van ez normálisan oldva. Elektronikus jegy volt, mindenki elől szállt fel, odaérintette a jegyét egy leolvasóhoz, az leszedte a kreditet és máris meg lehetett kezdeni az utazást.
Mivel ilyen kényelmesre fogtuk a délelőttöt már nem jutott időnk elmenni egy orchideakertbe, pedig Henner nagyon szeretett volna. Az igaz, hogy nagyon sokféle virágot láttunk az elmúlt hat nap alatt, de orchideát nem és (állítólag) az is teljes gyönyörűségében megtalálható a szigeten. Orchideakertet csak úgy lehetett volna látogatni, hogy nem megyünk katamaránozni, ezért ezen egy pillanatig eltöprengtünk. De annyira intenzív volt bennünk a tegnapi élmény és annyira mámorító az óceánon hajókázni, hogy végül csak katamaránozni mentünk.

Immár rutinosan szállunk hajóra, a tegnapi személyzet üdvözöl. Kihajókázunk és most sokkal nagyobb szerencsénk van mint tegnap. Először a hajó bal oldalán jelenik meg egy delfin, majd a jobb oldalon is egy, majd a baloldali átúszik jobbra és a helyén lesznek vagy 4-en! Hihetetlen élmény, hogy egy komplett delfinraj úszik a hajó előtt, olyan mint a filmekben. Ugrálnak is, pont úgy ahogy az összes delfines filmben láttuk! Szinte karnyújtásnyira voltak tőlem, de 2 méternél biztos nem távolabb.
Miután kiheverjük az élményt újra elmegyünk úszni. Mostmár sokkal rutinosabbak vagyunk, én pl. kiúszom a 100-150 méterre található partra. Továbbra is félelmetes érzés a mélykék óceánban úszni, bár itt annyira sekély (10-15 méter) volt a víz, hogy lelátunk az aljáig.
Utána a szokásos útvonalon vissza: Cabo Girao – Camara de Lobos – szállodasor – kikötő.

Még a városban megnézzük a borfesztivált – hatalmas kivilágított fieszta - és megyünk haza.

Így ért véget az utolsó teljes nap Madeirán.

  Szombaton bementünk megnézni a helyi piacot. A főutca végében épült impozáns csarnokban a kofák asztalai színes gyümölcsöktől és zöldségektől roskadoztak. A papaja, a mangó és az avokádó még csak-csak ismerős volt. De számtalan gyümölcsről még csak kitalálni sem tudtuk, hogy mi lehet. Ha megkérdeztem valamiről, hogy mi az, akkor mutatták a portugál cetlit. Szerencsére a keleti túrán a helyi gyümölcsökről is sokat hallottunk, így ez segített egy-két dolgot beazonosítani. Vásárlásnál figyelni kell nagyon. Kértem 3-4 dolgot és észrevétlenül még belekerült a szatyorba 1-2, amit nem akartam. A piacon virág- és halpiac is volt, ahol megnézhettük a környéken halászott számtalan halfajtát. Televásároltuk a szatyrainkat mindenféle földi jóval, amit én elvittem a szállodába, mialatt Ati bement a sziget történetét bemutató interaktív múzeumba.

A délutáni program volt az egész hét fénypontja. Kihajóztunk egy katamaránnal az óceánra. A katamarán egy kb. 20-30 fő utaztatására alkalmas motoros hajó, ami hatalmas talpakon úszik a vizen , mint egy hidroplán. A hajón mindössze 3-an utaztunk ezen a szombaton. Mi ketten és egy luxemburgi csajszi. Ati kifeküdt a katamarán két talpa közé kifeszített hálóra és élvezte a napot. Én pedig álltam, ültem, feküdtem – hagyva hogy a menetszélben lobogjon a hajam. Közben fényképeztem az egyre távolodó partot. A kapitány és két matróza nem vitték túlzásba. Az egyikük sztem lefeküdt valahol, a másik pedig a hajó tetején leste a delfineket, bálnákat – hátha találkozunk, valami tengeri élőlénnyel.  A kapitány lengyel volt, a matrózok helyiek, akik nagyon ismerték a tengeri élővilágot. Sokáig kerestek valami látványosságot a nyílt vízen, de végül csak a mélykék óceán maradt. A kékségben csak egy Ati szerint snorkerező óriás teknős találkoztunk, aki lebegett a vízen és a fejét a vízbe dugva leste a mélységet, majd miután megunt minket lemerült a kékségbe. A nyílt óceáni kellemes délutánt Cabo Girao partjainál fejeztük be, ahol fürödni is lehetett. Ekkora elég hűvös lett, így megmosolyogtuk a kapitányt amikor mondta, hogy nyugodtan menjünk be az óceánba, mert az meleg, de végül mégiscsak bementünk. Először félelmetes volt belegondolni, hogy alattunk több száz méternyi mélység van. Ráadásul mélykék volt a víz ami tovább erősítette a totális mélység érzetét. Az első 5 percben nem is mertünk bemenni. A legénység ahogy konstatálta a helyzetet már vették is elő a mentőmellényt! (a life jacketet ahogy ők nevezték) Vicces volt, mert volt rajta egy síp. Mutatták Heninek, hogy na, ezt kell megfújni ha jön a cápa! :-) Ekkor már mindenki röhögött! Heni bement én meg mentőmellény nélkül utána. Gondoltam mi bajom lehet, ha őt nem eszi meg semmi, akkor engem se fog. És tényleg így lett: kellemes, simogató volt a víz, fantasztikus volt az óceánban lebegni!
Fürdés után elindultunk visszafelé, immár a part közvetlen közelében. Cabo Girao után jött Camara de Lobos a festői kis halászfalú, utána pedig a szállodasor. A mi szállodánk is tökéletesen látszott a tengerről. Közben Titanicosat játszottam: kifeküdtem a katamarán legelejére és hagytam hadd ragadjon magával a hullámok által keltett mámorító érzés.
Este még úsztam egyet a szálloda medencéjében a nap levezetéseként, hogy tökéletesen érjen véget a nap.

Készült pár jó kép, ami megtekinthető itt!

  A nyugati túrán ajánlották nekünk, hogy ha van kedvünk tehetünk egy hasonló túrát a sziget keleti részén is. Éltünk a lehetőséggel, így a pénteki korai reggeli után már várt is ránk a kisbusz. Ha jól emlékszem 8 körül reggeliztünk, de az étteremben olyan félhomály volt, mint nálunk reggel hatkor, mivel Funchalban kicsit később kel fel a nap, mint nálunk, mert jó darabig kitakarják a magas hegyek.

 Első utunk Camacha felé vezetett, ahol megnéztünk egy kosárfonással foglalkozó manufaktúrát, majd újra nekivágtunk a magas hegyeknek. Persze megint kellett a hosszú ujjú és a nagykabát, mert a sziget második legmagasabb pontján a Pico do Arieiron 1818 méter magasan úgy fújt a szél, hogy azt hittem elsodor. A csúcson a látvány fantasztikus volt: a csúcsos, csipkézett szélű magas vöröses színű kopár vulkanikus hegyekkel mély szakadékok váltakoztak. A felhők valahol alattunk, a távolban pedig a tenger.

 Jó turista lévén ezer fotó után vissza a buszba. Sokan indultak neki innen a sziget legmagasabb hegyére induló 8 km-es túrának, de nekünk elég volt az a kis séta, amit a következő megállónk alatt tettünk. Egy mesterséges pisztráng nevelde megtekintése és némi poncha után, kb. háromnegyedóra könnyű séta következett egy levada mentén. A poncha egy méz – gyümölcslé – nádpálinka keverékéből álló helyi specialitás, amit ízlés szerint kevernek be. Szerintem, amit mi ittunk elég erős volt, de legalább meghozta az étvágyat az ebédhez. A levada menti séta – egy mesterségesen kialakított szűk kis csatorna menti sétát jelent. A levadák behálózzák az egész szigetet. Ezek a csatornák gyűjtik össze a hegyekből az édesvizet és vezetik le azokra a teraszokra (a hegyoldalakon kialakított megművelt földek), ahol a mai napig a teljesen kézi munkával végzett mezőgazdasági művelés folyik, valamint a levadák biztosítják az ivóvizet is. Kirándulásaink során számos helyen láttuk, amint egy-egy hegyoldalban futottak ezek a csatornák. Rabszolgák építették valamikor, mivel itt Madeirán nagyon ment ez az üzletág. Cukornádültetvényeken dolgoztatták és Afrika közeli sziget révén itt adták-vették a rabszolgákat. Kicsit vártam is néha a sok múltat idéző palota és épület miatt, hogy mikor térünk be a következő sarkon egy ilyen quintára. Az étterem, ahol az ebédünket elfogyasztottuk talán pont egy ilyen palota volt valaha.

 Kirándulásunk Santanába vezetett tovább, ahol még több száz épen megmaradt szalmatetős házikó áll. Ezekben a kis háromszög alakú házakban éltek valaha a helyiek. A nádtető teljesen leért a földig, ez adta a háromszögalakját a háznak. Az ajtókat ablakokat pirosra és kékre festették, ami igazi bájt ad ezeknek a kis kétszobás házikóknak. Meglátogattunk egy ilyen házat, ahol még ma is élnek. A tulajdonos keksszel és kávéval kínált minket. A ház kedves volt, ellenben az udvar tele volt sípoló-hápogó giccsekkel, amelyek közül talán a legkevésbé durva a kerti törpe volt.

 Atti szerint a folklór akár ki is maradhatott volna, de a régi főváros Machico látványa semmiképpen sem. Na persze nem ez a fentről igen rendezettnek tűnő tengeröbölben megbúvó város bűvölte el Atit, hanem a repülőtér, amelyre a közeledő eső miatt alig lehetett rálátni. Sajnos gép nem jött, így szomorúan indultunk tovább a sziget sivatagos keleti pontja felé. A sziget keleti nyúlványán egy drámai tengeröbölbe vezetett az utunk, amely a vulkanikus tevékenység és a tenger találkozása mentén alakult ki. Az öböl szépségét kiemelte az éppen megérkező eső, amin vezetőnk Judit erősen elcsodálkozott, mert szerinte itt nem szokott soha esni. Judit a nap során sokat mesélt a sziget történetéről, a három kapitányról, akik elosztva maguk között a szigetet elindították annak felvirágozását. Hallottunk a cukornádról, rabszolgákról, kalózokról, apácákról majd a nádcukor hanyatlását követő szegénységről. Ma Madeira sokat köszönhet a turizmusnak, de nem kívánnak a tömegturizmus áldozatává válni, így a szállodaépítéseket mára teljesen leállították.

 A kirándulással nem ért véget a nap. Este bementük a városba, mivel hallottuk, hogy borfesztivál van Funchalban. Több helyen néptáncosok léptek fel, fiatal virágdíszbe öltözött lányokkal lehetett fotózkodni és az egész város fel volt díszítve virág és szőlő kompozíciókkal. A virágkompozíciók fő virága a protea, a flamingó és a hortenzia voltak. A papagájvirággal meg tele volt a város, nőtt mindenhol, mint a gaz. Sötétedés után az egész város fényárban úszott, mint itthon karácsonykor az Andrássy út. A kavalkád és a fényár együttese teljesen lenyűgözött bennünket.

Erről a napról nem kevés kép készült – a hegyek és a tenger annyira lenyűgözött, hogy nem bírtam ellenállni nekik.

 Az előzetes terveknek megfelelően csütörtökön a reggeli után nekiindultunk a város feletti hegyen elterülő Monténak. Ide a portugálul Telefericonak (angolul cable car) nevezett szerkezeten lehet feljutni. Ez olyan mint a mi libegőnk csak zárt kabinnal. A lábaink előtt elterült az egész város és az óceán. Az út hosszabbnak tűnt, mint gondoltam – ugyanis egy darab kampón lógni egy kábelen és 50 méter magasból lenézni a mélybe nem a legmegnyugtatóbb délelőtti elfoglaltság számomra. A Montén megkerestük és felfedeztük a Tropical Gardent, ami egy hatalmas kert a világ minden táján őshonos növényvilággal. Madeirát a telepesek, majd később az unatkozó gazdag úrihölgyek a világ minden tájáról érkező növényzettel telepítettek be. Sajnos egy-egy látványos növényen kívül számunkra a botanika nem sokat ad. De megelőzendő, hogy a tájékozatlan turista hamar megunja az 50. különleges növényt, ami számára sokat nem mond az óriási kertet más elemekkel is színesítették. Így sétáltunk a vízesések és a levadák mentén, bebújtunk a barlangokba, megpihentünk a kis tó partján, gyönyörködtünk a park közepén álló kastély teraszáról elénk táruló látványban, megcsodáltuk a karhosszúságúra meghízott színes aranyhalakat a japánkerti elemek között és fotóztunk a színes japán katonaszobrok mellett. Az árnyas parkban tett sétát egy a városra és az óceánra néző étterem teraszán pihentük ki. Eszegetünk, iszogattunk élveztük a látványt és a jó időt. Mozdulni sem volt kedvünk vagy másfél órán át.

 A kellemes ebéd után megkerestük a Monte tetején található templomot. A templomban van IV. Károly – utolsó magyar király koporsója, aki a szigeten halt meg. Az épület alól indulnak a kosárszánok, amelyekkel a meredek lejtőn leszánkózhat a fáradt turista a városba. Mi nem éltünk a lehetőséggel, mivel a szán csak az út harmadáig viszi le az embert és ezért Ati oda-vissza jegyet váltott a Telefericóra, hogy még véletlenül se essünk kísértésbe. A kosárszánt fehér ruhás szalmakalapos helyiek irányítják le a város meredek utcáin. Ami az amit a szóból ki lehet következtetni – azaz szántalpakkal felszerelt hatalmas kosár. A szalmakalapos kosárszántoló fickók igazi nagyhangú belevaló helyiek voltak, akik a starthely melletti kocsmában, valamint kártyázással és hangoskodással múlatták az időt, a vállalkozó kedvű turistákra várva.

 Még egy kör oda-vissza libegőzés a szomszédos hegyre – ahol szintén van egy botanikus kert, amit nem volt időnk megnézni -, majd vissza a reggeli kiindulópontunkra. Utólag máshogy csináltuk volna, hogy mindenre jusson idő – busszal fel a botanikus kertbe, telefericó-val a Montéra, majd a trópusi kert után lelibegőzés a városba. Így olcsóbb is lett volna és ugyanúgy látunk mindent. Egyébként a szigeten ezen a kettőn kívül még van 3osztrákok által épített cable car. Az egyiket láttuk is később, az az 580 méter magas Cabo Girao-ról megy le a tengerpartra. Az elég extrémnek tűnt a távolból.

A Montéban tett sétánk képi dokumentuma (itt egész visszafogtuk magunkat, mert “csak” 46 kép készült) itt van.

A második teljes madeirai napot pihenősre terveztük, amit Atti a medence partján, én a szobánkban kívántam eltölteni, így a reggeli után mindketten elvonultunk pihenni. Délre azonban Atti megunta a felhős ég alatti napozást és a szoba is kissé unalmassá vált, így gondoltuk felfedezzük Madeira fővárosát – Funchalt (a német valahogy így ejtené ki: funcsál! :-) hivatalosan funsál-nak kell ejteni). A szállásunk – a Baia Azul hotel a város szélén volt, így rendszeresen ment hotelbusz a központba. A hotelbuszt egyszer láttuk, de akkor sose jött, amikor nekünk kellett és az egyszeri alkalomkor, amikor elhatároztuk, hogy használjuk – olyan sokan lettek a buszon, hogy nem fértünk fel rá. De a tömegközlekedés kiváló volt és a megálló is a hotel előtt volt. Bár bliccelni nem lehetett, mert a sofőr szigorúan nézett ránk, hogy lehúzzuk-e a kártyánkat – amire előzetesen fel lehetett tölteni a jegyeket automatából – a jegyolvasó masina előtt vagy veszünk-e tőle jegyet. A közlekedés modern volt, kulturált és egy jegy kevesebbe került, mint Pesten (0.9 €), de nagyon kellett kapaszkodni, mert elég tempósan vezettek a sofőrök.

 Az útikönyv alapján indultunk neki a turistalátványosságok felkutatásának. (Útikönyvekről szólva – a piac nemigen van eleresztve jó madeirai útikönyvekkel. Magyar szerző által írt útikönyvet egyáltalán nem lehet kapni. A külföldiből lefordított, drága pénzért kapható meg néhol olyan fordítási hibákat tartalmaz, hogy harmadik elolvasás után sem értettem egy-egy mondatot.) Először a régi erődöt kerestük meg Funchalban. A sárgára mázolt erőd – Fortaleza de Sao Tiago – a tengerparton fekszik és egy modern művészeti múzeumnak ad otthont. Sétálgattunk egyet az erődben, majd kerestünk egy éttermet a közelben. Az erőd a régi – Velha – városrészben feküdt, amit szűk utcácskái tennének megkapóvá, ha nem az éttermeket kellene kerülgetni, amelyek néhol szinte összenőttek. Az éttermekről csak jót tudok elmondani. A terítés mindenhol ötcsillagos – borospohár, textilszalvéta stb. Az ételkínálat nem túl bőséges, de mindenütt van espada, így mindig jól sikerültek az étkezéseink. Az adagok nem túl nagyok, de pont elégendőek voltak, az árak az itthoniaknál kicsi drágábbak, de teljesen megfizethetőek.

 A várost felfedező sétánk a központ felé vezetett tovább. A fő utcát hamar megtaláltuk – az ismert márkákat árusító kirakatokkal, figyelemreméltó rendezettséggel és körös-körül mindenütt virágokkal, fákkal, bokrokkal. A város legnagyobb katedrálisát – a Sé katedrálist csak kívülről tudtuk megnézni, mert bent mise volt. A város főtere egy csöppnyi tér a közepén szökőkúttal, ahol a városháza és egy jezsuita templom található. Az épületek nem díszesek, inkább egyszerűek, de a régi városrészen kívül a belvárosban sehol nem láttunk elhanyagolt épületet. A belvárosban van egy Toyota szalon, ami egy színes azujelos csempékkel (fehér alapon kékkel festett életképeket vagy bibliai történeteket ábrázoló faldíszek) kirakott épületben működik. Eklektikus látvány a csillogó Yaris és a régi azujelos csempe, meg a bőrkanapé, de a helyiek talán pont emiatt tartják a már megismert kis túlzással élve a világ legimpozánsabb autószalonjának. Madeira dús növényzettel, szökőkutakkal teli, ápolt sétányokkal és szobrokkal díszített kertjeiben andalogva zártuk a napot.

Az itt található első 28 kép dokumentálja képileg mindazt, ami ezen a napon történt.

A túra reggel fél tíz körül indult. Gyorsan rá kellett jönnünk, hogy Madeirán nem a Földközi-tenger országaiban megszokott időbeosztást követik és inkább 10 perccel hamarabb ott vannak mindenhol, mint kettővel később. Az utunk nyugat felé indul Camara de Lobos felé, amely egy festői halászfalu, ahol Churchill a tengerparti képeit festette. Pár kattintás a kilátóból az öbölben álló színes halászcsónakokra és már mentünk is tovább Cabo Giráo sziklafala felé. A tengerbe omló meredek sziklafal az egyik legnagyobb ilyen típusú fal. Az óceánra és a sziget déli részére nyíló kilátása lenyűgöző. Turistákról lévén szó pár kattintás és irány a buszba, ahol már csak ránk vártak. A túra magyar nyelvű volt és az idegenvezetőnk Eszter mindenről annyit mondott el, amennyit kell. Inkább Madeira lakóinak mindennapjairól mesélt sokat. A következő állomásunk az Encumeada-hágó volt, ahonnan a sziget északi és déli partjára egyszerre ráláthattunk. Az utunk egy panoráma útvonalon a Paúl da Serrára fennsíkjára vezetett. A fennsíkon a modern szélmalmokon kívül túl sok látnivaló nem volt, mivel Madeira leglaposabb részén jártunk. A sziget vulkanikus eredetű, egy több ezer méteres vulkán felső 1800-1900 méterén terül el. Így magas hegyek, hosszú mély völgyek tagolják a felszínét. A hegyekben utazva a mély szakadékok miatt egyszerre nyűgözi le az embert a látvány és keríti hatalmába a félelem, hogy csak le ne zuhanjunk az egyikbe. Az utak mentén hatalmas hortenzia bokrok és a szerelemvirágnak becézett afrikai liliomok nőttek mindenhol. Bár az idegenvezető elmondása szerint már csak másodvirágzásukat élték, engem mégis lenyűgöztek szépségükkel. Attilának agyára is mentem azzal, hogy állandóan csak a virágokat fotóztam. A hegyek és a növények mellett a távolban néha-néha feltűnt a tenger vagy a felhőkben úsztak a hegycsúcsok.

Az idő végig fantasztikus volt, mintha csak az éppen eltervezett programunknak akart volna megfelelni. Mindemellett a nyugati túra alkalmával szinte percről percre változott. Nem győztem a pulcsit ki-bepakolni a táskába. A hegytetőn fújt a szél, máskor meg hétágra sütött a nap. Gyorsan megismerkedhettünk a szigeten tapasztalható öt mikroklíma különbségeivel. A túrának része volt egy ebéd is Porto Monizban, amely a lávamedencéiről és a sós tengervízzel feltöltött mesterségesen kialakított strandjáról híres. A láva által kivájt sós tengervízzel feltöltött medencék közötti séta után jól esett a többfogásos ebéd, amely zöldséglevesből, espada-ból, – amely egy hosszú fekete, szálkamentes fehérhúsú hal, amit csak itt a sziget partjainál a mély vizekben és Japán közelében halásznak – némi desszertből és kávéból állt. Az ebédet finom portugál asztali borral öblítettünk le. Az espada annyira ízlett nekünk, hogy többször is ettük a héten – egy kis olívaolajon megsütött banánnal isteni volt. Az ebéd után megmártóztunk a jéghideg tengervízzel feltöltött strandon, ahol Ati gyorsan össze-vissza horzsolta magát, amikor egy szikla szélén üldögélés közben egy hullám kicsit hozzápasszírozta a sziklákhoz. A fürdőzés után Sao Vicente felé vettük az irányt, ahol megálltunk gyönyörködni a sziklás óceánpartban és a hegyekből a tengerbe ömlő vízesésekben, majd elindultunk hazafelé. Útközben még sétáltunk egyet Ribeira Brava-ban (ha jól emlékszem), ahol megnéztünk egy templomot, amely a kék-fehér azulejos csempékkel kirakott faláról híres. Minket a hatalmas piros paradicsom virágdekorációval kirakott oltárdísz is lenyűgözött és a színes girlandokkal feldíszített utcácskák, amelyek a hétvégi fiesztából maradtak itt. Mire kiraktak minket a szállodánál kellően elfáradtunk ahhoz, hogy a nap ezzel véget is érjen számunkra.
A kirándulás képi dokumentációja (64 kép+ még 2 az indulásról) bőségesre sikeredett, de még így semmiség ahhoz képest ahányat szívem szerint csináltam volna a látvány láttán!