Hatodik nap – Katamarán

  Szombaton bementünk megnézni a helyi piacot. A főutca végében épült impozáns csarnokban a kofák asztalai színes gyümölcsöktől és zöldségektől roskadoztak. A papaja, a mangó és az avokádó még csak-csak ismerős volt. De számtalan gyümölcsről még csak kitalálni sem tudtuk, hogy mi lehet. Ha megkérdeztem valamiről, hogy mi az, akkor mutatták a portugál cetlit. Szerencsére a keleti túrán a helyi gyümölcsökről is sokat hallottunk, így ez segített egy-két dolgot beazonosítani. Vásárlásnál figyelni kell nagyon. Kértem 3-4 dolgot és észrevétlenül még belekerült a szatyorba 1-2, amit nem akartam. A piacon virág- és halpiac is volt, ahol megnézhettük a környéken halászott számtalan halfajtát. Televásároltuk a szatyrainkat mindenféle földi jóval, amit én elvittem a szállodába, mialatt Ati bement a sziget történetét bemutató interaktív múzeumba.

A délutáni program volt az egész hét fénypontja. Kihajóztunk egy katamaránnal az óceánra. A katamarán egy kb. 20-30 fő utaztatására alkalmas motoros hajó, ami hatalmas talpakon úszik a vizen , mint egy hidroplán. A hajón mindössze 3-an utaztunk ezen a szombaton. Mi ketten és egy luxemburgi csajszi. Ati kifeküdt a katamarán két talpa közé kifeszített hálóra és élvezte a napot. Én pedig álltam, ültem, feküdtem – hagyva hogy a menetszélben lobogjon a hajam. Közben fényképeztem az egyre távolodó partot. A kapitány és két matróza nem vitték túlzásba. Az egyikük sztem lefeküdt valahol, a másik pedig a hajó tetején leste a delfineket, bálnákat – hátha találkozunk, valami tengeri élőlénnyel.  A kapitány lengyel volt, a matrózok helyiek, akik nagyon ismerték a tengeri élővilágot. Sokáig kerestek valami látványosságot a nyílt vízen, de végül csak a mélykék óceán maradt. A kékségben csak egy Ati szerint snorkerező óriás teknős találkoztunk, aki lebegett a vízen és a fejét a vízbe dugva leste a mélységet, majd miután megunt minket lemerült a kékségbe. A nyílt óceáni kellemes délutánt Cabo Girao partjainál fejeztük be, ahol fürödni is lehetett. Ekkora elég hűvös lett, így megmosolyogtuk a kapitányt amikor mondta, hogy nyugodtan menjünk be az óceánba, mert az meleg, de végül mégiscsak bementünk. Először félelmetes volt belegondolni, hogy alattunk több száz méternyi mélység van. Ráadásul mélykék volt a víz ami tovább erősítette a totális mélység érzetét. Az első 5 percben nem is mertünk bemenni. A legénység ahogy konstatálta a helyzetet már vették is elő a mentőmellényt! (a life jacketet ahogy ők nevezték) Vicces volt, mert volt rajta egy síp. Mutatták Heninek, hogy na, ezt kell megfújni ha jön a cápa! :-) Ekkor már mindenki röhögött! Heni bement én meg mentőmellény nélkül utána. Gondoltam mi bajom lehet, ha őt nem eszi meg semmi, akkor engem se fog. És tényleg így lett: kellemes, simogató volt a víz, fantasztikus volt az óceánban lebegni!
Fürdés után elindultunk visszafelé, immár a part közvetlen közelében. Cabo Girao után jött Camara de Lobos a festői kis halászfalú, utána pedig a szállodasor. A mi szállodánk is tökéletesen látszott a tengerről. Közben Titanicosat játszottam: kifeküdtem a katamarán legelejére és hagytam hadd ragadjon magával a hullámok által keltett mámorító érzés.
Este még úsztam egyet a szálloda medencéjében a nap levezetéseként, hogy tökéletesen érjen véget a nap.

Készült pár jó kép, ami megtekinthető itt!