Ötödik nap – Keleti túra

  A nyugati túrán ajánlották nekünk, hogy ha van kedvünk tehetünk egy hasonló túrát a sziget keleti részén is. Éltünk a lehetőséggel, így a pénteki korai reggeli után már várt is ránk a kisbusz. Ha jól emlékszem 8 körül reggeliztünk, de az étteremben olyan félhomály volt, mint nálunk reggel hatkor, mivel Funchalban kicsit később kel fel a nap, mint nálunk, mert jó darabig kitakarják a magas hegyek.

 Első utunk Camacha felé vezetett, ahol megnéztünk egy kosárfonással foglalkozó manufaktúrát, majd újra nekivágtunk a magas hegyeknek. Persze megint kellett a hosszú ujjú és a nagykabát, mert a sziget második legmagasabb pontján a Pico do Arieiron 1818 méter magasan úgy fújt a szél, hogy azt hittem elsodor. A csúcson a látvány fantasztikus volt: a csúcsos, csipkézett szélű magas vöröses színű kopár vulkanikus hegyekkel mély szakadékok váltakoztak. A felhők valahol alattunk, a távolban pedig a tenger.

 Jó turista lévén ezer fotó után vissza a buszba. Sokan indultak neki innen a sziget legmagasabb hegyére induló 8 km-es túrának, de nekünk elég volt az a kis séta, amit a következő megállónk alatt tettünk. Egy mesterséges pisztráng nevelde megtekintése és némi poncha után, kb. háromnegyedóra könnyű séta következett egy levada mentén. A poncha egy méz – gyümölcslé – nádpálinka keverékéből álló helyi specialitás, amit ízlés szerint kevernek be. Szerintem, amit mi ittunk elég erős volt, de legalább meghozta az étvágyat az ebédhez. A levada menti séta – egy mesterségesen kialakított szűk kis csatorna menti sétát jelent. A levadák behálózzák az egész szigetet. Ezek a csatornák gyűjtik össze a hegyekből az édesvizet és vezetik le azokra a teraszokra (a hegyoldalakon kialakított megművelt földek), ahol a mai napig a teljesen kézi munkával végzett mezőgazdasági művelés folyik, valamint a levadák biztosítják az ivóvizet is. Kirándulásaink során számos helyen láttuk, amint egy-egy hegyoldalban futottak ezek a csatornák. Rabszolgák építették valamikor, mivel itt Madeirán nagyon ment ez az üzletág. Cukornádültetvényeken dolgoztatták és Afrika közeli sziget révén itt adták-vették a rabszolgákat. Kicsit vártam is néha a sok múltat idéző palota és épület miatt, hogy mikor térünk be a következő sarkon egy ilyen quintára. Az étterem, ahol az ebédünket elfogyasztottuk talán pont egy ilyen palota volt valaha.

 Kirándulásunk Santanába vezetett tovább, ahol még több száz épen megmaradt szalmatetős házikó áll. Ezekben a kis háromszög alakú házakban éltek valaha a helyiek. A nádtető teljesen leért a földig, ez adta a háromszögalakját a háznak. Az ajtókat ablakokat pirosra és kékre festették, ami igazi bájt ad ezeknek a kis kétszobás házikóknak. Meglátogattunk egy ilyen házat, ahol még ma is élnek. A tulajdonos keksszel és kávéval kínált minket. A ház kedves volt, ellenben az udvar tele volt sípoló-hápogó giccsekkel, amelyek közül talán a legkevésbé durva a kerti törpe volt.

 Atti szerint a folklór akár ki is maradhatott volna, de a régi főváros Machico látványa semmiképpen sem. Na persze nem ez a fentről igen rendezettnek tűnő tengeröbölben megbúvó város bűvölte el Atit, hanem a repülőtér, amelyre a közeledő eső miatt alig lehetett rálátni. Sajnos gép nem jött, így szomorúan indultunk tovább a sziget sivatagos keleti pontja felé. A sziget keleti nyúlványán egy drámai tengeröbölbe vezetett az utunk, amely a vulkanikus tevékenység és a tenger találkozása mentén alakult ki. Az öböl szépségét kiemelte az éppen megérkező eső, amin vezetőnk Judit erősen elcsodálkozott, mert szerinte itt nem szokott soha esni. Judit a nap során sokat mesélt a sziget történetéről, a három kapitányról, akik elosztva maguk között a szigetet elindították annak felvirágozását. Hallottunk a cukornádról, rabszolgákról, kalózokról, apácákról majd a nádcukor hanyatlását követő szegénységről. Ma Madeira sokat köszönhet a turizmusnak, de nem kívánnak a tömegturizmus áldozatává válni, így a szállodaépítéseket mára teljesen leállították.

 A kirándulással nem ért véget a nap. Este bementük a városba, mivel hallottuk, hogy borfesztivál van Funchalban. Több helyen néptáncosok léptek fel, fiatal virágdíszbe öltözött lányokkal lehetett fotózkodni és az egész város fel volt díszítve virág és szőlő kompozíciókkal. A virágkompozíciók fő virága a protea, a flamingó és a hortenzia voltak. A papagájvirággal meg tele volt a város, nőtt mindenhol, mint a gaz. Sötétedés után az egész város fényárban úszott, mint itthon karácsonykor az Andrássy út. A kavalkád és a fényár együttese teljesen lenyűgözött bennünket.

Erről a napról nem kevés kép készült – a hegyek és a tenger annyira lenyűgözött, hogy nem bírtam ellenállni nekik.