Második nap – nyugati túra

A túra reggel fél tíz körül indult. Gyorsan rá kellett jönnünk, hogy Madeirán nem a Földközi-tenger országaiban megszokott időbeosztást követik és inkább 10 perccel hamarabb ott vannak mindenhol, mint kettővel később. Az utunk nyugat felé indul Camara de Lobos felé, amely egy festői halászfalu, ahol Churchill a tengerparti képeit festette. Pár kattintás a kilátóból az öbölben álló színes halászcsónakokra és már mentünk is tovább Cabo Giráo sziklafala felé. A tengerbe omló meredek sziklafal az egyik legnagyobb ilyen típusú fal. Az óceánra és a sziget déli részére nyíló kilátása lenyűgöző. Turistákról lévén szó pár kattintás és irány a buszba, ahol már csak ránk vártak. A túra magyar nyelvű volt és az idegenvezetőnk Eszter mindenről annyit mondott el, amennyit kell. Inkább Madeira lakóinak mindennapjairól mesélt sokat. A következő állomásunk az Encumeada-hágó volt, ahonnan a sziget északi és déli partjára egyszerre ráláthattunk. Az utunk egy panoráma útvonalon a Paúl da Serrára fennsíkjára vezetett. A fennsíkon a modern szélmalmokon kívül túl sok látnivaló nem volt, mivel Madeira leglaposabb részén jártunk. A sziget vulkanikus eredetű, egy több ezer méteres vulkán felső 1800-1900 méterén terül el. Így magas hegyek, hosszú mély völgyek tagolják a felszínét. A hegyekben utazva a mély szakadékok miatt egyszerre nyűgözi le az embert a látvány és keríti hatalmába a félelem, hogy csak le ne zuhanjunk az egyikbe. Az utak mentén hatalmas hortenzia bokrok és a szerelemvirágnak becézett afrikai liliomok nőttek mindenhol. Bár az idegenvezető elmondása szerint már csak másodvirágzásukat élték, engem mégis lenyűgöztek szépségükkel. Attilának agyára is mentem azzal, hogy állandóan csak a virágokat fotóztam. A hegyek és a növények mellett a távolban néha-néha feltűnt a tenger vagy a felhőkben úsztak a hegycsúcsok.

Az idő végig fantasztikus volt, mintha csak az éppen eltervezett programunknak akart volna megfelelni. Mindemellett a nyugati túra alkalmával szinte percről percre változott. Nem győztem a pulcsit ki-bepakolni a táskába. A hegytetőn fújt a szél, máskor meg hétágra sütött a nap. Gyorsan megismerkedhettünk a szigeten tapasztalható öt mikroklíma különbségeivel. A túrának része volt egy ebéd is Porto Monizban, amely a lávamedencéiről és a sós tengervízzel feltöltött mesterségesen kialakított strandjáról híres. A láva által kivájt sós tengervízzel feltöltött medencék közötti séta után jól esett a többfogásos ebéd, amely zöldséglevesből, espada-ból, – amely egy hosszú fekete, szálkamentes fehérhúsú hal, amit csak itt a sziget partjainál a mély vizekben és Japán közelében halásznak – némi desszertből és kávéból állt. Az ebédet finom portugál asztali borral öblítettünk le. Az espada annyira ízlett nekünk, hogy többször is ettük a héten – egy kis olívaolajon megsütött banánnal isteni volt. Az ebéd után megmártóztunk a jéghideg tengervízzel feltöltött strandon, ahol Ati gyorsan össze-vissza horzsolta magát, amikor egy szikla szélén üldögélés közben egy hullám kicsit hozzápasszírozta a sziklákhoz. A fürdőzés után Sao Vicente felé vettük az irányt, ahol megálltunk gyönyörködni a sziklás óceánpartban és a hegyekből a tengerbe ömlő vízesésekben, majd elindultunk hazafelé. Útközben még sétáltunk egyet Ribeira Brava-ban (ha jól emlékszem), ahol megnéztünk egy templomot, amely a kék-fehér azulejos csempékkel kirakott faláról híres. Minket a hatalmas piros paradicsom virágdekorációval kirakott oltárdísz is lenyűgözött és a színes girlandokkal feldíszített utcácskák, amelyek a hétvégi fiesztából maradtak itt. Mire kiraktak minket a szállodánál kellően elfáradtunk ahhoz, hogy a nap ezzel véget is érjen számunkra.
A kirándulás képi dokumentációja (64 kép+ még 2 az indulásról) bőségesre sikeredett, de még így semmiség ahhoz képest ahányat szívem szerint csináltam volna a látvány láttán!