Nászút – Madeira – Indulás, érkezés

Hosszas töprengés után Madeirát választottuk a nászutunk és ezúttal az idei évi nyaralásunk célpontjaként. Az utazás szervezésének feladatát Attila vette a kezébe, rám csak a csomagolás maradt. Az esküvő utáni napot gyakorlatilag átaludtuk, valamikor késő délután keltünk csak fel. Egy kis maradék tortával elszaladtunk még Rékáékhoz, ahol búcsút vettünk Ati családjától, majd a csomagolás végére úgy elfáradtam, hogy alig álltam a lábamon és még reggelre is maradt feladat. Hétfő reggel (08.31-én) 8-kor indult a repülőgép Bécsbe, majd onnan Santa Cruzba, ahol Madeira repülőtere található. A reggel nem indult valami szerencsésen. Attila már interneten elintézte a check-olást, de valamiért a Bécs-Funchal járatra engem nem sikerült bejelenteni, ráadásul későn is indultunk, de mindenképpen akartunk még reggelit venni a McDonalds-ban, mert már jártuk meg éhes gyomorral a reptér arany árait. Természetesen a Mekiben – mint ahogyan már azt jól megszoktuk nem álltak a helyzet magaslatán. Attila eleve utálja a drive-olást, mert nem bírja, hogy egy gépbe kell beszélnie. Aminek azért sincs semmi értelme mert, amikor 10 perc várakozás után a kiadó ablakhoz érsz kezdenek csak el a Te rendeléseddel foglalkozni. Nem is értem…meg is untuk és nem akartunk lemaradni sem, így az üdítőt ott is hagytuk. Egész konkrétan 10 perccel a rendelésünk leadása után még ott tartottak, hogy az üdítő automatát akkor rakták össze:-)

A repülőút – az átszállással együtt is nagyon kellemes volt. Egy nagy kövér mosolygós steward szolgált fel, aki hihetetlen arc volt. Olyan volt, mint egy rajzfilmfigura. Külföldiül is szépen artikulált, amitől még viccesebb volt, de legalább megértettük mit mond. Ez a 4,5 óra egyhelyben ülés az, amit még egészen jól ki lehet bírni. Kicsit eszel, kicsit olvasgatsz, megnézel egy filmet, alszol egyet és már ott is vagy. Pont meguntam, amikor a gép elkezdett készülni a landoláshoz. A landolásról csak annyit, hogy a kifutópálya hihetetlenül rövid és a végén egy sziklafal van. Olyan, mint Korfun, sehol egy szem kifutópályát nem láttunk, csak az óriási vízfelületet, pedig már csak egy-két száz méterre voltunk tőle. Többször szóba is került a hét folyamán a repülőgép különlegessége. Például a pilótáknak külön vizsgát kell tenniük. A repülőtér kifutópályáját kétszer hosszabbították meg és jó része óriási cölöpökön áll az óceánban, amelyek alatt út vezet el, ami alatt az egyik kirándulásunk alkalmával el is mentünk. Kicsit felhős – borongós napon érkeztünk meg Madeirára, ami így egyelőre még rejtegette előttünk szépségeit. A transzfer kicsit ijesztő volt. A hidakon és alagutakban úgy száguldott a kisbusz, hogy azt hittük eddig tart a nyaralásunk, de tudta a sofőr mit csinál, valószínű csak nekünk voltak szokatlanok a meredek hegyoldalak és völgyhidak. A szálloda elsőre kicsit avíttnak tűnt, a hazai szocialista őskövületeket idézte. A szobák túl barnára voltak festve, valamint a műmárvány és a súlyos sötétbarna fa bútorok sem az általunk négy csillagosnak gondoltat tükrözte. Persze a szolgáltatásokkal, a tisztasággal nem volt semmi gond. A takarító néni jött minden nap rendet rakott és a takaróinkat mindig más formára hajtogatta. A reggeli ízletes volt és bőséges, ráadásul minden reggel az óceánra néző étteremben fogyasztottuk el. Néha a teraszon is sikerült helyet keríteni, így még kellemesebb volt a reggeli friss levegőn kortyolgatni a kávénkat, majszolgatni a trópusi gyümölcsöket és pezsgővel indítani a napot – miközben a végtelen óceánt bámultuk.

A megérkezés utáni gyors pihenést a szokásos információs találkozó követte, amelyen további pénzköltési lehetőségeket tártak fel számunkra. Eszter – a telepített magyar idegenvezető – nagyon profi volt (minden korábban megszokottat überelt), mindenben segített és még kártyával is lehetett fizetni nála. Másnap pont indult egy túra a sziget nyugati részére, amire gyorsan be is fizettünk. Egy kis vacsora, majd séta a parton és vége is lett a napnak.